Amíg a hazai mountain bike-osok nagy része a zánkai 24 óráson rótta a köröket, addig Tomival a Pozsony melletti Skoda Stupava Trophyn próbáltunk szerencsét. Tavaly már jártunk itt, tehát nem volt ismeretlen sem a pálya, sem a helyszín. Az elmúlt évben, amikor kocsival közeledtünk a helyszín felé, szemmel elkezdtem felmérni a tájat, de nem hittem volna, hogy itt 76 km alatt össze lehet szedni 2000 méter szintkülönbséget, hiszen még akkora hegyeket-dombokat sem láttam, mint otthon a Zalai-dombságban. Végül rá kellett jönnöm, hogy tévedtem, és nem is kicsit!

Idén már tapasztaltabban néztünk szembe a ránk váró kihívásokkal. Mivel tavalyról ismertük a pályát és bíztunk benne, hogy idén nem változtattak rajta semmit, így reméltük, hogy jóval könnyebb dolgunk lesz. Jó előjelnek vettem a parkolóhelyünk mellett talált négylevelű lóherét, amit a verseny idejére Arnold gondjaira bíztam.

A hajnal 5 órai kelést, és a 6-kor indulást Budapestről annyira nem kedveltem, de szerencsére végig autópályán lehetett haladni, sőt még a szlovák autópálya közel 10 km-es szakaszán is rallyzhattunk potom 10 EUR-ért. 

Nevezni nem neveztünk előre, csak regisztráltunk a weblapon, de még így sem tartott 5 percnél tovább a nevezési díj befizetése és a rajtcsomag átvétele. A rajtcsomag szuper volt: a szokásos póló és zselé, valamint a főszponzor ajándéka - egy Skodás kulacs - mellé bekerült eme kis csodás eszköz is, melynek jobbára Tomi örült, hiszen ő a kerékpártisztaság felelős nálunk, én pusztán csak egy egyszerű felhasználó vagyok.

A nevezés után maradt egy nyugis 1,5 óránk a rajtig, ami egy kis fűben heverészés mellett még arra is elég volt, hogy kicsit bejárjuk a pálya elejét. Itt nem jellemző a rajtban való fél órás ácsorgás, mindenki szépen lassan, tolakodás nélkül gurult a helyére 10 óra előtt pár perccel. 

Körbenézve a rajtban, láttam pár erősnek tűnő leányzót, így az esélytelenek nyugalmával vártam a rajtpisztoly eldörrenést - ami persze nem volt, ellenben minden különösebb felvezetés nélkül elkezdtek visszaszámolni szlovákul, ami nekem sokat nem mondott, így akkor indultam, amikor a mezőny lelkesen nekilódult a 76 km-nek.

Érdekes módon az első kanyar után elsőként fordultam rá a mászásra, amin el is csodálkoztam, vártam, hogy mikor suhannak el mellettem a szlovák lányok. Aztán egyikük jött is, de ő annyira gyorsan ment el mellettem, hogy szinte csak a mezének hátulján lévő gyümölcs és zöldségmintákat tudtam megfigyelni (lásd később: a gyümölcsös lány). Olyan fénysebességgel száguldott el, hogy esélytelennek láttam vele felvenni a harcot, így konstatáltam, hogy nyerni itt én ma nem fogok.

Na, de haladjunk szépen tovább: innentől jött a helyezkedés, az előzgetés, ilyenkor még mindenki nagyon „lelkes”, én ettől függetlenül megpróbáltam higgadt maradni, és abban a tempóban haladni, ahogy én azt elterveztem, ami úgy tűnik azért tetszett 5-6 fiatalembernek, akik jó darabon hagyták, hogy vezessek. Tomi említette is a verseny után, hogy elég vicces látványt nyújtott a mi kis bolyunk. Nagyon már csak azért sem figyeltem a többiekre, mert a POZOR (magyarul: vigyázz) szavukon kívül nem értettem, hogy mit beszélnek, bár elég sokan próbáltak szóba elegyedni velem menet közben. Angolul azért jobban ment, egy cseh kolléga el is újságolta, hogy emlékezik a mezemre a Duna maratonról – hát kicsi a világ! Aránylag hamar elértem az első frissítőre, ahol ismét nem kellett csalódnom. Volt mindenféle finom falat, de legfőképp Horalky!

A pálya olyan volt mint az emlékeimben: nagyon csalóka - sok rövid, de meredek emelkedővel, jópár helyen öklömnyi, frissen leszórt bazaltdarabokkal nehezítve. Jellemző, hogy egy hegy megmászása után már-már azt hihetnénk, hogy innentől lehet kicsit száguldozni lefele, de nem, még utána mindig van egy újabb és egy újabb meghódítandó magaslat, tiszta hullámvasút.

Persze azért nincsen hiány az élvezetes, gyökeres singletrackből és a patakátkelésekből sem, de a legvégén, mint egy rossz viccben a csattanó, következik a fekete leves. Amikor lassan elhisszük, hogy végre itt a vége, még abszolválni kell - szigorúan kistányéron, de sokan inkább tolva - a tűző napon, néhány legelésző tehén és magasfeszültségű vezeték övezte „aprócska” dombocskát, ami a vége felé annyira már nem tud jólesni. De talán éppen ez adja meg ennek a pályának a szépségét, mert aki ezt az utolsó mászást kibírja, az onnantól már mindent kibír, vagy legalábbis fél lábbal is beér a célba.

A tavalyi extrém kánikulában elért eredményemen idén vagy fél órát javítottam, és örülhettem annak, hogy a gyümölcsös lányon kívül más nem tudott megelőzni. Itt jött a fordulat: átgurulva a célkapun a kivetítő azt mutatja, hogy első vagyok. Hm… ez biztos csak valami rendszerhiba. Nem foglalkoztam különösebben a dologgal, inkább jobbnak láttam megvárni a papír alapú eredménylistát, így elmentem bringát mosni, fürödni, és szénhidrátot pótolni.

Le a kalappal ismét a szervezők előtt, mivel a verseny után az itthon megszokott gulyás helyett egy nagyon finom rizottószerű egytálételt szolgáltak fel vega és nem-vega verzióban egyaránt. A dínomdánom után elmentem megnézni a nyomtatott eredménylistát is, ahol valóban kategória és abszolút elsőként voltam feltüntetve, amit őszintén bevallva, ekkor már el is hittem. Juhuuu! De vajon hova tűnt a gyümölcsös lány? Gondoltam, hogy eltévedt, vagy feladta, vagy nem tudom.

A 16 órára kiírt eredményhirdetés csúszott közel egy órát, de sebaj, volt mivel elütni az időt, ugyanis az óriáskivetítőn élőben nézhettünk a Tour időfutamát egy jó darabig. Egészen addig, amíg az adást le nem halkították, hogy az eredményhirdetésre való ráhangolódásképpen egy helyi rock banda szórakoztatni kezdhesse a táncra perdülő szlovák közönséget.

Végül csak elkezdték az eredményhirdetést, bár a rövidebb távokon levő számos kategória miatt még bőven meg tudtunk nézni pár részt a néma Tourból. És végre eljött az én időm: sajnos a szlovák tudásom a verseny végére sem gyarapodott, így csak tippelni tudtam, hogy valami nincs rendben, ugyanis az általam ismert román lányt, aki eredetileg a harmadik helyre szólítottak volna, nem hívták a dobogóra, engem pedig 2-ként szólítottak.

Mindannyian kicsit értetlenül álltunk a helyzet előtt, de végül fény derült a rejtélyre: a történetben ismét színre lépett a már említett gyümölcsös lány, aki mégiscsak első lett, ugyanis a férfi élmezőnnyel haladt és ért be. Ha már így alakult, utánanéztünk, hogy ki is volt ez a szuperszonikus hölgy, és láss csodát: a szlovákok montis olimpikonja, Janka Stevkova tette tiszteletét a Stupava Maratonon!


Azt gondolom, hogy ezek után egy cseppet sem lehetek csalódott és örülhetek, hogy „csak” 40 percet kaptam Jankától és egy rövid ideig első helyezett is lehettem! Köszi Schwarzi! :)

Beszámoló: Cséri Szilvia
Fotók: Káldi Tamás