Nem olyan régen már beszámoltunk róla, hogy a szarajevói téli olimpia helyszínei a terület aknamentesítése után egyre népszerűbbé válnak a túristák körében, sőt az egykori bobpályát a bringások vették birtokba.

Ezúttal egy beszámoló következik az egyik olvasónk, Varga Tamás tollából, aki a Boszniában él és jól ismeri az egykor szebb napokat látott létesítményeket, sőt gyakran bringázik is arrafelé.

Pár hete egy magyar különítmény látogatott meg Boszniában, és elvittem ôket egy túrára a Szarajevó környéki hegyekben, melynek keretében meglátogattuk az 1984-es téli olimpia helyszíneit is.

Az egyik ilyen helyszín a városhoz legközelebbi Trebević, ahol a bob és a szánkóversenyek voltak. A pálya a város és az 1627 méter magas hegycsúcs között félúton, 1100 méteren van az erdôben. A városközponttól 8 km toronyiránt, néhol 18%-os emelkedésű kis utcákon vezet fel a békés tempóban közel egy órás út. Lankásabb megközelítés is van, igaz akkor 12 km-t kell tekerni. Én már jópárszor voltam itt és megjártam mindegyiket, de az idô rövidsége miatt most kocsival mentünk fel mert a srácok délután indultak haza.

A hegy a városhoz való közelsége miatt a helyi adrenalint kedvelô bicajosoknak is egyik kedvenc helye. A bobpálya feletti részen a srácok remek downhill pályát építettek, ami 1600 méterről jön le 1100-ra. Azon a részen két éve gurultam, de akkor még az épített ugratòk nem voltak benne. XCO pálya is van, ott bajnoki futamokat is rendeznek. A helyiek egyébként mindennel mennek itt, a leglepusztultabb merevhátúaktól kezdve a Specialized Demo-ig bezárólag, kinek mire telik. Mindig lehet találni valakit, aki egy rozoga furgonnal fejenként 2,5 euróért felviszi a bandát a köves szervizúton a csúcsra, mert itt lift nincs. Régen a bobpályáig volt, de az a háborúban sajnos megsemmisült.

Maga a bobpálya mindenképpen megér egy látogatást még bicaj nélkül is, sokan keresik fel a világ minden tájáról - leginkább nyáron, és fôleg amióta a volt háborús frontvonalon fekvő helyet megtisztították az aknáktól. Első látogatásomkor még nem volt minden tiszta, de ez csak annyit jelentett hogy nem volt tanácsos az erdőben bóklászni, az aszfaltról és a kitaposott utakról letérni. A szerbek innen is lőtték a várost, a bobpálya oldalában jópár helyen lehet látni lőréseket. A háborúra még a pálya környékén levô szétlőtt egykori kiszolgáló épületek emlékeztetnek.

A beton teknő majdnem két kilométer hosszan kanyarog az erdőben, és teljes hosszában használható. Mivel hétvégenként hemzsegnek a itt a bicajosok, a város tavaly úgy döntött hogy kikenik az alját tapadós bevonattal mert eléggé töredezett volt és igencsak csúszós tudott lenni. Ez jó ötletnek bizonyult, de egy-egy elcsúszás elég mély nyomokat tud hagyni.

A srácokkal négy futamot mentünk mert ennyi fért az időbe, meg amúgy is fárasztó volt a 35 fokban visszatekerni a pálya elejéig. 1.1 km-en 125 m emelkedés, ami 10% fölötti átlag. :)

A pályán menni elôször kicsit félelmetesnek tűnik, kell egy pár menet mire meg meri az ember ereszteni egy kicsit a gépet. Ha megvan a bátorság meg az érzés akkor nagyon jó, mert ahogy egyre gyorsabban mész, úgy visz fel egyre magasabban a falra. Ez mondjuk eddig tök jól hangzik, de a probléma ott van, hogy amikor jössz le az rendesen át tud küldeni a túloldalra és ott igen közel van a fal. Ez - amikor bobok koccolták le - nem okozott gondot, de bicajjal nem szívesen próbálná ki az ember.

Nekem eddig 59.3 km/h volt itt a maximum sebességem, de a helyi fiatal srácok eresztik rendesen 60 fölött is, ám ez még mindig sehol sincs a bobok 120 km/h sebességéhez, de nem hiszem hogy bicajjal elérhetô lenne. :)

Nem is a sebesség itt a lényeg, hanem az, hogy élvezd a gurulást azon a helyen ahol 30 évvel az olimpián a bobosok száguldottak a cél felé, és ne a bőrödön tapasztald a pálya tapadós bevonatának hatékonyságát.

A harmadik menet után megálltunk fényképezni és egy csodának lehettünk tanúi, amikor a pálya szélén sétálva megjelent egy csodálatos szőke leányzó. Gyorsan kattogott a kezemben fényképező, mert a semmi közepén az ilyen nem mindennapi látvány. Szóba is elegyedtem vele, kérdeztem honnan jött és egyedül van-e, mert nem biztos hogy jó ötlet itt a semmi közepén az erdôben egyedül bóklászni. Mint kiderült Hollandiából érkezett és egy csoport tagja, akiket a hostelbôl felhoztak kocsival és ott csavarogtak valahol ôk is. Egy közös fénykép után elköszöntünk egymástól, de felvillanyozta a napunkat az biztos.

Még egyet gurultunk, aztán összepakoltunk és lementünk a városba, ahol egy čevapival zártuk a napot.