Hétvégén került megrendezésre 14. alkalommal a Mátra Maraton, amely igen jó ismerősöm, hiszen 2005-ben vagy 2006-ban volt az első találkozásunk, amit azóta - hosszabb rövidebb szünetekkel - újból és újból megismételünk. Korábban a középtáv küzdelmeiben vettem részt, mostanság már a leghosszabb etapot választom, ami most 91 km volt kicsivel több, mint 2000 méter szintkülönbséggel.
A címben említett rutin nem csak rám értendő, persze rutinszerűen autóztunk a rajt helyszínére a sóstói Adrenalin Parkba, rutinszerűen készülődtünk és rutinszerűen álltunk be a rajba, ám ugyanezt tapasztaltam a rendezvény oldaláról is - ami lehet jó, de lehet rossz is. A Mátra Maratonról igazán nem lehet semmi negatívumot mondani, hiszen az egyik legjobban megszervezett hegyikerékpáros esemény hazánkban, ám a jól megszokott mederben való csordogálás nem karcolt mély nyomokat.
A három négy távot, - mert, hogy már van mini táv is – külön rajtoltatták, 10 órakor a hosszútávosok, 20 perccel később a rövid táv indulói, 10:40-kor közép táv mezőnye és 11 után 10 perccel a ministák vágtak neki a Mátra meghódításának. Ez utóbbi megfogalmazás kicsit túlzó, hisz a Kékestető leküzdése – azaz a jelképes hódítás - csak a két hosszabbik táv indulói számára lehetséges.
A rajtban körülbelül százra tettem azok számát, akik a hosszútávot választották - később kiderült, hogy még ennyi sem volt -, ami azért roppant elgondolkoztató. Hosszabb fejtegetésbe most nem bocsátkoznék, de mindenképpen megérne egy cikket a dolog, hogy miért nem jelenik meg célként a hazai montisok körében a hosszútávú maratonok teljesítése.
A rajt utáni, először aszfalton, majd a sípályán felvezető mászást az igazság emelkedőjének is szoktam nevezni, ahol feketén-fehéren kiderül, hogy ki mit pakolt a zsákba. Nyilvánvalóan nem itt dől el a verseny, de elég sok kérdésre választ lehet kapni. Az én kérdésem az volt, hogy bírok-e menni a mezőny közepével, amire egy fájdalmas tempóváltás és kemény pedálozás folyományaként pozitív választ csikartam ki.
A csúcs után jól jött a lejtő - a túlélés múlt rajta. Jól ismert szakasz ez, szeretem a nyomvályúkkal nehezített, izgalmas száguldást. Azaz csak szerettem volna, mert tavaly óta komoly átalakulások zajlottak erre és egy simára gyalult, zúzalékkővel feltöltött út vette át a korábbi helyét. Nem örültem neki. Az ezt követő köves szakasz még megvolt, bár – talán a nagyobb rutin, talán a nagyobb kerék miatt – ez is simábbnak tűnt, pedig emlékszem rá, hogy 10 éve ez még élet-halál közötti csapatás volt, a defektet szerelő sporttársakkal övezett úton.
Váratlanul ugrott be egy frissítő elém, ahol szerintem a rövidebb távosokat várhatták, mert nem hiszem, hogy a lejtőn bárki megállt iszogatni, aki komolyan gondolja a versenyzést. Nem szeretném negatív irányba vinni a beszámolót, de meg kell említenem, hogy a korábban megszokott, a rajt területre való visszatérés is hiányzott nekem, ez a kanyar idén kimaradt.
Gyorsan peregtek a percek, de szerencsére a kilométerek is: 1 óra 20 perc alatt hagytam el a 30 km-es, 2 óra 30 perc körül pedig az 50-es táblát. Ekorra szinte tökéletesen egyedül maradtam, hosszú-hosszú kilométereken át nem érzékeltem senkit a közelemben. Valahol a Mátraszentimrére vezető mászáson változott ez meg, ahol a combos emelkedő összerázott néhány sporttárssal és ez egy időre döntően befolyásolta a versenyem. Történt ugyanis, hogy megpróbáltam begyűjteni az előttem haladókat, ami sikerült is, ám ehhez bőven a „húdenemesikjól” tempót kellett nyomnom, ami az országútra kiérve meg is látszott rajtam. Szerencsére jött a frissítő, ahol még nem rázódtam ugyan teljesen helyre, de egy közkútnál tudtam nyomni egy kis vizet és egy reset-et, majd jöhetett a Mátraszentlászlóra vezető hurok.
Sokat tekertünk az elmúlt években errefelé, klassz környék, jókat csapattunk – most elég kellemetlen élmény volt a máskor oly vonzó utakon való bringázás. Szerintem ekkor kezdett tudatosulni bennem, hogy nagyon meleg van, eddig nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget neki, annak ellenére, hogy bőven ittam, kezdett megfőni a fejem. Még jó, hogy megjelent a Bringabandita Pál Géza, akivel néhány mondatot váltva együtt haladtunk tovább.
A Kétkerék Vendégháznál a megszokott baráti fogadtatásban volt részünk, ahol a frissítőpontok választékától jóval komolyabb ellátás várt, így néhány percre meg kellett állni. Jól is jött a kóla és a süti, hiszen Galyatető irányába egy aljas kis ösvényen kell megindulni, Géza nem is szerette, így lemaradt rólam.
Hosszas mászás, nagy huplikon le-fel, száguldás Galya-külsőre... Amikor indultam volna a kilátóhoz vetető gyökeres emelkedőnek, hatalmas robajjal kidurrant a hátsóm. Valami egy közel 1 cm-es vágást ejtett rajta, így érthető ha gyorsan távozott a nyomás a kerekemből, jöhetett a defektszerelés. Kb. 10 percet vett el a művelet az életemből, illetve a versenyemből, amely során 6-7 kolléga ment el mellettem. Végülis jól jött a kényszerpihenő, na nem azért mert annyira ráértem, hanem mert motivációval szolgált a továbbiakra nézve. Kb. 70 km-nél jártam, adva volt a cél: visszaszerezni a korábbi pozíciómat, ennek szellemében rongyoltam fel a kilátóhoz és borítottam rá a bringát az ezt követő nagyon szuper lejtőre.
Az, hogy ma nem eszik olyan forrón a kását viszonylag gyorsan kiderült, azaz világossá vált számomra, hogy nem fogom egy lendületből visszakapni, amit elveszettem, hanem gyötrelmesen meg kell majd érte dolgoznom a hátralévő - elsőnek pikk-pakknak tűnő - 20 km-en. Szenvedtem, mint a kutya, de szenvedtek a többiek is, és a szenvedők csatájából én jöttem ki jól, így szépen lassan visszaküzdöttem magam a korábbi pozícióm közelébe.
Ilyen hosszúnak még sohasem éreztem az utolsó 5 km-t, haladtam előre tisztességgel és bár kívülről ez nemigen látszott, de én belül tudtam, hogy ez most nagyon a határon van. Az emelkedőket fogcsikorgatva másztam meg, a lejtőkön meg csak kapaszkodtam a bringába és engedtem, hogy közelebb segítsen a célhoz. Nem elfogytam, hanem elfáradtam, nagy különbség. Beleraktam, ami volt bennem, így elégedetten gurulhattam át a célkapun, hisz valahol emiatt indul el az ember egy erőpróbán, hogy erőt próbáljon.
Az idei Mátra Maraton az én személyes nézőpontomból nagy izgalmak, nagy meglepetések nélkül zajlott le. A címben jelzett rutinművelet megvolt a részemről és a rendezvény is hozta a megszokott magas nívót: azt kaptuk, amiért mentünk, a rendezvény azt nyújtotta, amit szokott, de attól nem többet.
Bár, a nap legszebb pillanata még hátra volt. Már az eredményhirdetés után voltunk, a tényleg ízletes és bőséges tésztát is elfogyasztottuk és éppen hazaindulni készültünk, amikor 7 óra kerékpározás után, a zárómotoros által kísérve, megérkezett az utolsó célba érkező, aki olyan vastapsot és bajnoki fogadtatást kapott, amit szerintem a maratont megnyerő versenyző sem. Szép jelenet volt.
Köszönjük az élményt, jövünk jövőre is!
KERÜLJ KÉPRE!
Te is lenyomtad a Márta Maraton valamelyik távját? Örülnél egy profi fotónak magadról? Pörgesd át a linkeken található 1416 fotót...
https://plus.google.com/photos/103103148820964845086/albums/6189043056037079057
https://plus.google.com/photos/103103148820964845086/albums/6189050592087007281
Fotók: Hostya Zoltán, Vuelta Sportiroda
Komment