Szeretnénk kicsit bővebben mesélni az elmúlt napokról, amelyben többek élményeit osztanánk meg veletek a 20. Salzkammergut Trophy, Ausztria legnagyobb MTB maratonja kapcsán, megszólaltatva a magyar hősnőket, Balázs Beát és Ringelhann Fannit is, akik a legendás, 211 km-es távot küzdötték le dobogós helyeken!

Mint már korábban beharangoztuk, most hétvégén rendezték meg a 20. Salzkammergut Trophy-t, amelyen a Mountain Bike Blog delegációja is szokásos módon részt vett. A dologban annyi a csavar, hogy jelen sorok írója új fiúnak számít a Salzkammergut történetében, így a felfedezés élményéről is betudunk számolni. Összesen négy napot töltöttünk Altaussee és Bad Goisern környékén.

Csütörtök délelőtt indultunk útnak Budapestről, szerencsésen belefutva a délelőtti csúcsba is, de az aggodalom nem látszott arcunkon. Pihenőkkel bő ötórás úttal lehet számolni annak, aki errefelé veszi az irányt. Útközben azon tanakodtunk, hogy a kiruccanás alatt meglátogassuk-e valamelyik bike parkot is? A Hagan Lodge-beli szállásunktól Schladming nagyjából egy óra alatt elérhető, ezért úgy döntöttünk, hogy miután elfoglaljuk a “kis” apartmanunkat átautózunk egy kis átmozgató lejtőzésre.

Nekem ez volt az első találkozásom a Hagan Lodge szállásaival, ezért nem nagyon tudtam, hogy mire számíthatok. Röviden, a Loser (1838 magasan található a csúcs) lábánál fekszik, Bad Goiserntől egy hágó választja el. A háromszobás faházak mindent kielégítenek, nagyon otthonosak, konyha, terasz, szauna és bringatároló is rendelkezésünkre állt, az apartmanházakat körülölelő látvánnyal pedig nem lehet betelni.

Schladmingban kezdtünk

Ledobáltuk a cuccaink és irány Schladming, mert már kezdett későre járni! Valamikor nyolc óra körül értünk oda, így próbáltunk minél hamarabb parkolóhelyet találni és bringára pattanni, de ez nem ment annyira könnyen. Lezárt parkolókba futottunk mindenfelé, így egy mellékutcában álltunk meg végül, ahol hirtelenjében semmi tiltótábla nem szúrta ki a szemünket. A felvonóval nem foglalkoztunk, nem üzemelt már és amúgy is lábon mentünk volna föl a pálya tetejéig - kellett ez a kis mozgás az egész napos ücsörgés után. Néhol egész meredek volt a szerviz út, annyira nem esett jól az elindulás, de a lefelé kárpótolt. Mi most csak a Flow pályán jöttünk le, merevgéppel is simán beadható - viszont élvezetes, nincsenek köves, gyökeres szakaszai. Így telt az odaút napja, nem siettünk az elalvással sem, mert másnapra csak egy rövidke gurulás, illetve a nevezési csomag megszerzése volt a programunk Bad Goisernben.

Reggel esőre ébredtünk, ez egész délelőtt ki is tartott, így volt időnk henyélni, kávézni a teraszon, térképet nézegetni, bringán sort cserélni… Ebéd után elindultunk aszfalton a Loserre, jó kis szerpentines aszfaltút kanyarog végig fölfelé. Országúti áttétellel combos, de megéri a fáradtságot. Terepen nem találtunk bringázásra alkalmas ösvényt ezen az oldalán, jellemző, hogy a kijelölt turistautak az itthon megszokottal ellentétben tényleg csak gyalogtúrázásra alkalmasak. Hozzátenném azt is, hogy errefelé szigorúan veszik, hogy mely erdei utakon szabad bringázni és melyiken nem, ennek mindig körültekintően utána kell járni.

Délután folyamán ellátogattunk Bad Goisernbe a nevezési csomagokért és körülnézni egy kicsit az expón. Mindig érdemes egy kicsit bóklászni ilyenkor, nagyon sok ismerőssel fut össze az ember, illetve olyan finomságokkal is találkozhatunk, amiről itthon csak a neten lehet olvasgatni.

Szombaton érkezett el a „nagy nap”, ismét csak egy “kevéske” esővel. A verseny leghosszabb, 210 km-s távja szakadó esőben indult reggel öt órakor, és az égi áldás több-kevesebb megszakítással kitartott nagyjából délig, ezzel is még nagyobb feladat elé állítva az indulókat. Számomra ez a nap abból állt, hogy a Merkaptos csapattársamat, Mikit próbáltuk minél több helyen frissíteni, buzdítani a nap folyamán, aki idénre az extrém, A-távot távot nézte ki magának - az ő beszámolóját itt olvashatjátok el.

Érdekes volt látni, hogy a mezőny jó része az időjárás ellenére is milyen tempóval, elszántsággal közlekedik, nem ismerve azt a szót, hogy feladás! A versenyzőkkel együtt mi is megéltük azokat az érzéseket, amikor lezárják az indulók előtt a limitpontot, láttuk a szemekben az ürességet, a csalódottságot - szívszorító volt.

A magyar hősnők

Mint beharangoztuk, itthonról is voltak indulóink erről a távról, így álljon itt pár sor először Balázs Beától, aki 13 óra 55 perc alatt teljesítette a 211 km-es távot, amellyel a második helyezett lett a kategóriájában.

“Nagyon régi, 10 éve dédelgetett álmom vált valóra a teljesítéssel. Az utóbbi hetekben csak erre tudtam gondolni, nagyon vártam már. Mindenki, aki korábban teljesítette csak áradozott róla, hogy mekkora élmény annak ellenére, hogy elég megterhelő. Felemelő volt látni a Salzberg után a híres nénikét is az erdőben, pont előttem sétált át, és persze szurkolt! A táj elképesztően szép volt, a nap második felében már többet láthattam belőle. A környékbeliek, szurkolók is fantasztikusak, egyszerűen végig rugdosnak a pályán, olyan lendületet adnak. Enélkül nem is lehet megcsinálni. Valahogy az egész egy nagy gépezet, ami így egyben működik olajozottan: a táv, a hegyek, a táj, a sorstársak és a szurkolók. Bátran ajánlom mindenkinek, egyszer ezt át kell élni!” Bea részletes beszámolója a Bringabanda honlapján olvasható, amit ide kattintva találtok meg.

Szintén sikeresen teljesítette a rettenetes távot Ringelhann Fanni, őt is megkérdeztük arról, hogy mi motiválta és hogyan élte meg a saját küzdelmeit, amellyel ő is a kategóriájának második helyét szerezte meg.

“2014-ben indultam először a Salz-on, kezdésként a 120 km-es B-távnak vágtam neki. Ekkor határoztam el, hogy egyszer még végigcsinálom az extrém távot is. Évekig sokszor ez motivált a nehéz pillanatokban: edzések, versenyek közben, hogy bizony ezeken túl kell esni, ha a sokkal keményebb “A” távon is helyt akarok állni. Az elmúlt 1 évben mindent ennek a versenynek rendeltem alá, nagyon tudatosan készültem. Pont emiatt nem is aggódtam, mikor utolsó héten egyre biztosabbá vált, hogy az időjárás meglehetősen rossznak ígérkezik. Tudtam, hogy mindent megtettem annak érdekében, hogy sikerüljön végigtekernem, egy egész napos esőnek sem hagyhatom, hogy keresztbe tegyen.

A technikai gondoktól tartottam, vagy egy esetleges eséstől. Sajnos egy defekt meg is nehezítette az életemet, pont a legrosszabbkor, még az elég szűkös első időlimit előtt, 9 km körül. Ettől függetlenül szerencsére sikerült átjutnom a limitponton és végig kiegyensúlyozottan haladtam a hátralévő 12 órában. Voltak kisebb holtpontok, de sokkal rosszabbra számítottam.

Hihetetlen mennyit számított, hogy a kemény edzésmunka mellett, az utolsó hetekben, fejben is ráhangolódtam a versenyre és próbáltam felszabadultan, pihenten, jókedvűen és minden mást kizárva rajthoz állni. Teljesen meghatódtam attól, hogy mennyien szurkoltak ismerősök és ismeretlenek egyaránt, rengetegen gratuláltak és csodás érzés, hogy elismerik a teljesítményemet. Köszönöm mindenkinek, aki valamilyen módon segített, hogy helyt tudjak állni egy ilyen nehéz versenyen.”

Csapatás a D-távon

Az évek során sokan mondták már a Trophyról, hogy “schotter maraton”, vagyis hogy kevés kihívást tartogat a technikásabb bringások számára. Nos, az ő részükre lett kitalálva a D-táv! Többszöri B-távos indulás után Alex úgy döntött, hogy megnézi magának végre, hogy mit tartogat a környék az igazi bringások számára. Beszédes, hogy az 55 km-t négy és fél óra alatt sikerült letudnia, persze azért itt is volt több mind 1800 méter szintemelkedés a pályában.

Régóta szerettem volna kipróbálni az all-mountain távot. Idén rászántam magam, mert a csapat nagy része a B-re készült, én pedig azon már többször is indultam. Az elmúlt években vélemények széles spektrumát hallottam a pályáról - a nagyon jótól kezdve egészen az ide soha többetig.

Többen a szűkös limitidőkre panaszkodtak, elvégre 1850 m szintemelkedést is le kell küzdeni az 55 km-en. Ettől nem tartottam, elvégre a  hosszadalmas schotteres emelkedőket már ismertem a B-ről. A technikás pályától viszont kicsit igen - mert bár szeretem a kihívásokat, de csak 100 mm-t mozgó XC fullym van, és a térkép szerint az A-pályával is közös a nyomvonal egy szakaszon. Az viszont megnyugtatott, hogy a szervezők nem írnak elő semmi különösebb védőfelszerelést a sisakon kívül - szemben pl. egy enduro versennyel. Na, de majd csak lesz valahogy! Legfeljebb tolom... :)

A kedvezőtlen időjárás miatt csapatunkból többen feladták tervüket a B-táv teljesítésére és inkább úgy döntöttek segítik Hajtány Mikit az extrém távon. Szüksége is volt a lelkesítésre, száraz ruhákra, frissítésre... (Miki beszámolója itt olvasható el: Utam a csúcsra, avagy Salzkammergut Trophy nagypályásoknak!)

A második - Bad Ischl melletti - limitpontra még közösen mentünk és miután az ismerősök áthaladtak az A-limitponton, Szilvi és Buki autóztak tovább a következő pontra, én pedig mentem a rajtba, mivel a D-táv pont Bad Ischlből indul. Sikerült is a sor legvégére beesnem, az eleje már elrajtolt és kígyózott el velem szemben, mikor a járdáról ráfordultam a rajtkapura. No, de innen kihívás, ugye! :D

Az első szűk, meredek kisutcán egyből megtorpanás, tologatás jött, de legalább lehetett ismerkedni! Itt már megnyugodtam a pályát illetően, látva a kollégák XC merev gépeit! Elkezdtem viszont aggódni a limitidők miatt. Szerencsére semmi probléma nem adódott! A kiadós esőzések miatti mély sár jelentősen szelektálta a mezőnyt, volt néhány vicces jelenet!

Aztán megkezdtük az első hosszadalmas schotteres-aszfaltos mászást, ezek, és a szárazon rendkívül élvezetes ösvények váltogatták egymást. Így - full sárosan - jelentettek némi kihívás, de pont ez volt a jó benne! A terep milyenségéről csak annyit, hogy helyenként turistautakon halad - végre egy izgalmas MTB nyomvonal!

Nagyon tetszett a pálya és végül nem volt semmi gond a limitidővel sem, pedig az elején volt rendesen szerencsétlenkedés, míg kicsit előbbre nem tudtam jutni a mezőnyben. Átlagos erőnléttel és technikai tudással simán teljesíthető a D-táv! Mindenkinek ajánlom, aki a szereti a technikás ösvényeket!”

Ilyen élményekkel térhettünk nyugovóra szombat este, jó ideig élni fog még bennünk ez a nap, van egy olyan érzésem. Ilyenkor kap az ember lendületet akár egy egész következő szezonra, kezdi szövögetni a jövő évi terveit, álmait.

Ne menjünk még haza!

A vasárnapunk a hazautazásé volt, de azért még úgy döntöttünk, hogy bele kell férjen egy kis felfedezőkörút. Erre a napra kinéztük az E-Bike futam pályáját, amely nagyon közel halad a Hagan Lodge-hoz, amiről azt gondoltuk, hogy annyira nem lehet durva - nagyobbat nem is tévedhettünk volna!

Utunk Bad Goisernbe - ugye ez lenne a második fele a távnak - egész kellemes volt, sotteren gurulós, kevesebb mászással, már-már azt gondoltuk, hogy unatkozni fogunk végig. A faluban még átvettük a pólót, ami a nevezéshez járt, majd megkerestük a visszavezető utat. Az F-táv egész évben ki van jelölve és bringázható, ezen a jelzésen kellett nekünk is elindulnunk. Egy hosszú aszfaltos emelkedővel kezdtünk, majd terepre beérve ért minket a meglepetés. Több helyen is köves, gyökeres ösvényeken ügyeskedtünk a sárban csúszkálva, minden tudásunkat kihasználva. Nagy meglepetés volt, annak viszont nagyon is kellemes!

Késő délután értünk vissza a Hagan Lodge fölötti sóbányában parkoló autónkhoz, és indulhattunk is hazafelé. Ha azt mondom szerettünk volna még jó pár napot itt eltölteni, akkor egyáltalán nem túlzok, négy nap alatt csak nagyon kis részét tudtuk fölfedezni a környéknek, érdemes lehet hosszabb időre is ellátogatni ide, de évente egyszer – a Trophy idején – mindenképpen!

Beszámoló: Szántai Vecsera Bálint, Csete Sándor
Fotók: Csete Sándor, Sportograf.com

Köszönjük a közreműködést és ezúton is gratulálunk Balázs Beátának, Ringelhann Fanninak.