A versenyek után számos tudósítás, élménybeszámoló íródik, amelyek rendre a leggyorsabbakról, a győztesekről szólnak. Ne feledkezzünk meg azonban az arctalan tömegről, arról a sok száz bringásról sem, akik mind-mind egy történet főhősei… Sajnos, nincs módunk mindegyikük sztoriját megismerni, de van olyan szerencsénk, hogy elolvashatjuk a Szilvásvárad Maraton egyik hősének a gondolatait…

Ott állsz a rajtvonalhoz sorakozó tömegben, mereven nézed az első villád, melletted egy ikonikus figura ördögszarvval a sisakján, s hirtelen átfut rajtad az utolsó két éved szinte minden perce. Hosszú volt az út mire idáig eljutottál, még sem cserélnél senkivel.

A történet még sem itt indult, hanem egy sötét kórházi folyosón, kezedben riasztó leletek, füledben kétféle szajkózás. Rideg, orvosi diagnózis, keverve némi emberséggel.
- Nagy valószínűséggel tolókocsi lesz a vége. - szólt az egyik hang.
A másik valamivel derűsebb:
- Ne várjon, míg megbénul, addig is biciklizzen…- szóval így indult az egész.

Két évvel ezelőtt küszködés volt a tekerés. Nyamvadt test, tudatlan agy, talán csak a makacs határozottság segít át azokon a dolgokon, amiben eleinte semmi jót nem találsz. Nem látsz, nem érzékelsz, csak próbálod sziszegés nélkül hajtani a pedált, hogy egyáltalán haladj előre. Aztán egyszer csak átvált az egész, nem tudod mikor vagy miért, nem is érdekel. Átváltott, vagy inkább átemel oda, mikor a pedál tekerését már észre sem veszed. Könnyeddé válik az egész.

A tested engedelmeskedik, nem hátráltat olyan otrombán, mint az elején, kezd működi a látásod, az orrod tele lesz illatokkal, a gyomrod tájékán különös remegés lesz úrrá, ahogy haladsz előre. Lesöpri a menetszél a lelked, kisöpri az agyad, átsöpör a testeden az fura valami, ami után jön az a mámoros érzés, amit nem kell elemezni, csak átélni. Csontig hatol benned a szabadság. Az a szabadság, amiről eddig azt hitted, csak filozófiai eszmefuttatások, vagy bugyuta idézetek léteznek.

Tudod mi az egészben a legjobb? Nem vagy tudatában, hogy most valamit tanulsz, hiszen csak tekeregsz erre-arra, leizzadsz, bogaras lesz a fogad, a lábad saras, remegnek az izmaid, a végén megeszel egy fél lovat, de legalábbis tíz rántott húst, öt palacsintával.

Mi ez a valami? Ilyenkor kicsit dühöngök, mert nem tudom leírni sem, tologatom a szavakat, kifejezéseket jobbra-balra, lökdösöm az egeret, szidom magam, minek pötyög az olyan, akinek lövése sincs a fogalmazásról...
Szóval ez a valami - amiről fent az írtam, hogy beleivódik az emberbe - az az, mikor végre azt is kipróbálod, hogy bízol magadban.
 
És benevezel az első maratonodra.

Reggel kitolod a bicajt, nincsenek terveid, nincs betöltve útvonal a telefonodba, nem akarod számítani a pulzusodat, nem akarsz csatázni senkivel és semmivel, nem érdekel az átlagsebesség, kalóriafogyasztás, semmi az égvilágon, csak az, hogy megcsináld. Lesz, ami lesz.

Elindulsz otthonról, az eső szó szerint szakadt, a szemeid előtt rémképek peregnek nyakig érő sárról, hidegről, elcsigázott emberekről. Mire odaérsz, már a zabszem sem férne el sehol. Átveszed a rajtcsomagod, elámulsz a profi szervezésen, a színes tömegen - hirtelen a nap is kisüt, még van egy fél óra: feltekersz az erdőbe. A menetszél körbeölel, beleszippantasz a levegőbe, az erdei út azonnal magához ölel – igen, igen, igen, mégis csak jó, hogy eljöttem.

Rajt. Hosszú métereken át sorakozik az ember-bicaj tömeg. Az a stratégiád, hogy nincs stratégiád, egyszerűen ez a nap arról szól, hogy itt akarsz lenni és kész. Tudni akarod milyen egy ilyen verseny. Ennyi.

Lassú rajt, oszlik a tömeg, végre meglátod az ismerős fákat, kanyarokat, ettől megnyugszol – elindul a lassú mászás fel. A táj hamarosan elbódít, teljesen elfeledteti veled, hogy tulajdonképpen ez egy verseny. A Bükk különösen vonzó a gömbölyű hegyhátaival, a levegő tisztasága megfizethetetlen. A pálya még a magamfajtának sem különösebben nehéz, a technikai háttér korrekt. Nem tudsz eltévedni, a lélektani pontokon frissítővel, jó szóval várnak mindenkit.

Mivel nem vagy sportoló, nem múlik rajtad semmi sem – önfeledten tekersz, beszélgetsz, ismerkedsz, elszáll minden kezdeti félelmed, elfelejted, hogy nő vagy, elfelejtesz mindent, majd hirtelen észbe kapsz, hogy versenyen vagy, dobolni kezd az adrenalin benned. Jönnek a gurulós részek, azt veszed észre, hogy szélesen vigyorogsz – kinyílik benned minden. Az utolsó 10 kilométeren már hajtasz. Sajnálod, hogy egyáltalán féltél bármitől is, elkap a gépszíj, az utolsó 5 kilométernél már fogadod: a XV. Szilvásvárad Maratonon már valóban versenyezni fogsz!

Te is indultál a Szilvásvárad Maratonon? A versenyen készült 1720 képből itt  és itt  tudsz válogatni.

Írta: Csákó Ildikó
Fotó: Hostya Zoltán

............................................................................................

Neked is van egy jó sztorid? Írtál egy izgalmas túra- vagy versenybeszámolót? Szívesen megosztanád a blogunk olvasóival? Küld el nekünk!