Minden mountain bike-os fejében ott motoszkál, hogy egyszer beleálljon egy komoly kihívásba. Természetesen a kihívás nagysága függ az egyén képességeitől, elszántságától és lehetőségeitől, ám montis berkekben kimondva-kimondatlanul az ausztriai Salzkammergut Trophy A-távjának a teljesítése az a léc, amit csak egy igazán felkészült bringás tud megugrani és amelynek megugrásáról mindenki álmodozik néha.

Persze a Trophy nem csak az A-távról szól, mert lehet vigéckedni számos távon, meccselgetni a világ minden részéről összesereglett bringásokkal a 119, 74 , 55, 53, 38 és 22 km-nyi etapok valamelyikén, ám egyetlen pillanatig sem leszólva az egyéb távok résztvevőit (jelen sorok írója is „csak” 4 B-távos és egy E-távos teljesítésnél tart), de a Salzakmmergut Trophy valahol az A-távról szól. Mert ott már nincsenek versenytársak, ott már csak Te vagy és a sorstársaid, Te vagy és a táv.   

Egy percig se gondolja senki, hogy az A-távosok UFÓ-k, még ha néha úgy is tűnnek, hogy nekik nem kell megküzdeniük munkahelyi vagy otthoni problémákkal, hogy nekik 48 óráig tart egy nap, hogy nekik nem esik nehezükre néha a bringára ülni… ők abban különböznek tőlünk, hogy a kitűzött célért hajlandóak majdnem mindent megtenni. Nyugodtan mondhatjuk, hogy egy mountain bike-os életében van az A-táv teljesítése előtti és a teljesítése utáni lét, amit amolyan mestervizsgaként tesz le az arra érdemes.  

És, hogy miből áll a felkészülés? Egyetlen dologból: munkából, munkából, munkából! Hopp, ez máris három dolog, de természetesen lehet árnyalni is a képet: hitet, kitartást, elszántságot emlegetve, ám a beletett munka nélkül ezek az utóbbiak szinte semmit nem érnek.

A Salzkammergut Trophy A-távjáról szóló beszámoló megírására Bodnár Marcit kértem fel, egyrészt mert személyesen ismerem, másrészt követtem az évek óta húzódó meccsét a Trophy hegyeivel, amelyből ezidáig mindig a hegyek kerültek ki győztesen. Marci nem droid, nem teker évi 10-20 000 kilométereket, Marci egy közülünk, aki olyan példát állít elénk, amit mindannyian követhetünk.  

2016, 2017, 2018 ...2019

Ennyi év pergett el fejem a felett, míg végül beteljesedett a sokunk számára nagy tiszteletet és odaadást követelő extrém Salz A teljesítése. El sem merem hinni, hogy 3 év kudarcai után ezt a beszámolót fogalmazom meg. Nem úgy alakult minden, ahogy terveztem, 46 000 méter szintet tudtam idén összeszedni és kb. 1700 km-t tekertem… De tekertem tavaly és előtte és előtte is.

4 éven át készültem. 4 évig nem láttam a célkaput. 4 éven át magyaráztam meg magamnak, hogy most ez nem volt jó, most az nem. Idén nem szóltam senkinek sem a tervemről, csak a segítőim ismerték a szándékomat. Az esemény előtt 2 nappal, csütörtök este jelentkeztem a versenyre, egészen addig a B táv keretét is nézegettem – már hónapok óta. Mivel nem csináltam hírverést belőle, a lelkem is nyugodtabb volt, hogy nem kell megfelelnem a világba kiáltott óriási vállalásról.

Az a baj hogy legendásan híres vagyok az őrültségeimről, pl. történt, hogy 520 km-t terveztem 1,5-ös aszfaltgumikkal, 26-os Meridámmal letekerni – ez volt a V4-ek első versenye – 150 km után Nyitránál adtam fel. Ez volt ezzel az A-val is. Először az elhagyott nő miatt akartam megmutatni, majd következő évben mások előtt elismerést szerezni. Aztán következő évben már csak úgy.

De idén ez nem így alakult. Megfontoltan és tudatosan készültem, ahogy az irodai munkám és egyéb otthoni kötelezettségeim engedték. Fejlámpáztam a téli 20 cm-es pozsonyi Kiskárpátok úttalan útjain, változtattam az alvási szokásaimon és az étkezésen is egy kicsit és igyekeztem kizárni minden zavaró tényezőt – vagy épp kételkedő kritikát vagyis, hogy ha nem kerékpároztam már több száz kilométereket egyben, akkor felejtsem el hogy sikerülhet valaha is.

Áprilisban bekezdtünk egy 4Islands-zel Elek Gábor barátommal, majd néhány hazai verseny következett – mindenhol hosszútávot választottam. Kudarcaim közé tartozott, hogy a Zselic Maratonon az első kör után feladtam annyira fáradt voltam.

Májusban a munkám miatt számos fontos hazai versenyt ki kellett hagynom, de Szlovákiában is ráleltem versenyekre, amelyekkel igyekeztem pótolni a lemaradásokat – Erdinger Král’, Stupava Trophy, Lucenec Pedál). Júniust megnyomtam, akkor összekapartam 18 000 m szintet és sikerült életemben először és utoljára a Crosskovácsi hosszú távjának limitidejét legyűrni és 5 év után befejezni a versenyt.

Végül július elején jártam és kijött a kb. 46 000 méter szint 1700 km-rel, a felkészülési időm ezzel lejárt. Utolsó nagy próba a Duna Maraton lett volna, de helyette Kun Dáviddal és Fülöp Zolival – két kiváló és többszörösen A-távos – kerékpáros társaimmal mentünk egy 100 felettit a Buda-Pilisben – amelyhez csodának határos módon Dobkőn Elek Gábor is csatlakozott.

Még csütörtökön, a helyszínen is mérlegeltem a helyzetet a versenyregisztráció zárása előtt, de aztán úgy voltam vele, ha már itt van a barátnőm és a legjobb barátom, akik a segítségemre 3 ponton is rendelkezésemre állnának a hosszú verseny során, adok nekik izgalmat és igazi feladatot.

A-távos próbálkozásaim, időrendi sorrendben a következők voltak:

2016

A 130. km környékén a limitpontról lecsúsztam, előtte az állam felszakadt egy sziklán a Bad Goisern előtti dh-s résznél – varrtak szabtak utána az orvosi sátorban. Esett reggel és délben és végig.

2017

A Hallstatt feletti vízesésnél a hídnál állítottak meg, a 150. km-nél, limitpontot nem értem el. Végtelenül rossz idő volt.

2018

Az év a munkám miatt a legfárasztóbb év volt, 100 km-t sem bírtam, már a második Ewige Wand előtt fáradtan fordultam le a bicóról és zokogva hívtam fel a segítőimet, hogy ne várjanak rám az obertrauni strandnál, kiállok a versenyből. Meleg is volt nagyon, megfőttem és szívem szerint aludtam volna egy jót az árnyékban.

Kicseszettül el voltam keseredve, ez az igazság. Tavaly kiírtam az üzenőfalamra, hogy befejezem a versenyzést – „A rohadt életbe már!” . Gondoltam, hogy egy időre félreteszem a bicót.  De hát emiatt a sport miatt szoktam le a dohányzásról és a korábbi évek lúzerkedései után próbáltam eltanulni mind az elméleti mind a gyakorlati részét is. Beletett energiát, időt és pénzt pedig elveszíteni nem szeretek semmiben sem.

A három próbálkozásból három tüske – liter sörök nélkül persze – már volt bennem és nagyon zavarta a becsvágyamat. A korábbi évek rémálmai már nem voltak meg ebben az évben – hogy lekésem a rajtot, a jelentkezést, rendszeresen álmodtam ezzel és tudtam, hogy azért van mert nem készülök a nagy feladatra.

Végül döntöttem!

Csütörtökön estefele a szállásunkon az ágyból online jelentkeztem és fizettem – volt merszem jelentkezni ezek után negyedjére is.

Pénteken már 04:30 kor ébresztettem magam, előző napokban igyekeztem korán feküdni és kelni, így péntek délután fél 6-kor mikor a szobát elsötétítettem, az eddigi szokástól eltérően nem vettem be nyugtató bogyót, hanem szépen füldugóval és szemfedővel álomra szenderültem.

A verseny reggelén 02:00 körül már magamtól ébredtem, kinéztem, láttam, hogy esik, de nem lepett meg. Mivel nem teremsport, és az elmúlt években sokat mentem mínusz 12-ben és a plusz 36 fokban, esőben és ködben és sötétben és jégen, nem rázott meg a hajnali látvány kitekintve a szállásunk konyhaablakán. Ráadásul már két évben is keltem ilyen ramaty időre. Elhatároztam fejben, hogy ez lesz, ami segít, a hideg időben nem fogok megfőni és jó lesz. És jó lett.

Rajthoz álltam fél 5 magasságában Bad Goisern-ben, Ági, Misi és a Bella kuytusom kíséretében. Ott találkoztam a Merida CST mezbe öltözött Karakai Viktorral, akinek még MTB Pikniken nem tudtam egyértelműen mondani, hogy fogunk-e ezen a távon együtt tekerni.

05:02 órakor elindult a harc az idővel, a távval, a szinttel, de leginkább saját magunkkal. Az első 150 km-t már az elmúlt évek kudarcaiból ismertem, tudtam már, hogy lesznek benne jócskán szintek és szenvedések, de valahogy a sok gondolat kiürült a fejből és a „semmi dobozomba” bújva 90 km-t tekertem nagyjából egyedül, miután az elején Viktort elhagytam, pumpálnom kellett az általam felszerelt Racing Ralph tubeless hátsómba. A 82. km-nél a tervezett időponttól csak minimális csúszással, tervezetten találkoztam Ágiékkal, akik hozták mindazt a sok mindent, amit egy külön frissítésnél az ember látni szeret – gélek, szeletek, rengeteg kulacs víz, izotóniás és vizezett kólás löttyök. A legtöbbet mégis a három frissítésnél a személyes találkozó jelentette, amely a több órás menetelésből kissé kizökkentett. Adtam Bella kölyökkutyámnak egy puszit, Misinek egy pacsit, Ágimnak egy csókot aztán mentem is tovább Bad Ischl-t elhagyva fel a meredek saras parton. Ezután beértem Viktort és elkezdtük húztuk egymást fel a csúcsokra, illetve együtt dh-ztunk lefele az Ewige Wand-nál és toltuk félre szegény F-távos társainkat a második menetben – hisz a limitponthoz oda kellett érnünk. Tulajdonképpen, ami a szinttérképen látszik, az a valóság, meredek emelkedők, ahol nem szégyelltem leszállni és tolni – mivel úgy is gyorsabban halad az ember, mintha bringaháton szivatja magát. A lefeléken eleinte bátortalanul, majd egyre vehemensebb módon nyomtuk, kihasználtuk a lendületet egy-egy lefelé utáni hirtelen emelkedőnél, belső íveken kanyarodtam, ott éreztem kevésbé, hogy sodródom kifele. Rákaptam az ízére, mint a horvátországi 4Islands-en, ahol mindenhol csak szikla van és downhill-ből sincs hiány.

Az obertrauni strandnál már kissé elgémberedett újakkal kibontottam egy energia szeletet, ahol segítőcsapatom hatalmas lelkesedéssel várt már Viktort és engem is.

Aztán Ági „Allez Richard” humoros biztatásával, mosollyal az arcomon megindultunk Halstatt felé.

Ezután jött az áttörés, feltoltam azon a szerpentinen a bicót, ahol csütörtökön a 3 éve nem látott utolsó harmadot még simán kitekertem 74 km-en. Feltoltuk és elértük azt a pontot, amin túl sosem jutottam még: vízesés. Utána következő 8 km-en valóban volt, hogy megálltam és vettem néhány mély levegőt, aztán Viktor előzött, majd tekertem, majd én előztem őt. Tulajdonképpen egymást motiválva hol szavakkal, hol némán tekerve. Összességében örültem, hogy nem egyedül megyek és annak is, hogy egymás iránti tisztelettel valamiféle összefogás alakult ki. Egyéni eredmények alakulnak ki a montinál, de szép sportnak tartom, mert nem feszülünk egymásnak, ha baj, vagy nehézségek vannak.

A Salzberg utáni magaslat környékén, 1500 méteren nemcsak a mez volt az esőtől és verejtéktől nedves és hideg, hanem a szél is, ami a felső testünkhöz tapasztotta azt. A 8 kilométeres lélekvesztős mászásnál elém került az a versenyző is, akin pár órával előtte gondolkodtam; „Vajon kié lett az A666-os szám?” Elég furcsa érzés volt, hogy előttem teker pont, de szegény inkább volt megfáradt montis, mint maga az ördög, a hegytetőn meg is állt, hogy a mentősöktől kérjen izolációs fóliát annyira átfagyhatott. Ezt a fóliát még sok más versenytársunk meze alól kikandikálva is láttam.

Ekkor elhagytuk egymást és megkezdtem a panorámás ereszkedést.

18:47 órakor érkeztünk meg Gosausee-hez (19:15 a limitidő), aminek nagyon örültünk, mert ez félórás (!!!) időelőnyt jelentett 170. km környékén, amikor már 6400 méter mászás bőven benne van a lábadban. Éreztük hogy ez meglesz, de az elmúlt 3 év tapasztalata miatt én még nem tudtam olyan könnyen elkönyvelni a sikert – csak akkor szabad, ha már célba értél.

Itt már annyira elgémberedett mindkét kezem, hogy ameddig Viktor olajozta a láncot és frissített, egy helybéli korosabb néni segített a kabátom és hosszú mezem cipzárkezelésében – képtelen voltam le le- és felhúzni.

A csodás Gossau és környéke után egy kis Hallstatt tó menti „országutizás” következett, majd ismét beértem a jó formában lévő Viktort, de hát iszonyat kellett brunzolnom. Elképzeltem, hogy beérek a célba és nem jutok el retyóra és ott égek be 500 ember előtt, hogy…nah értitek, ugye?! Szóval megálltam még idő előtt és kiengedtem a fáradt olajat, ekkor vesztettem kemény 6 helyet, de már nem érdekelt.

Csiki-csuki a végén, aztán le egy híd alá a Traun-folyó saras partján és következett az amiről 4 éven át csak álmodtam, de már végén elképzelni sem mertem…. a BEFUTÓ! Úristen, az az érzés borzongat a mai napig is. Az érzés hogy megcsináltuk. Az érzés hogy örülünk egymásnak kerékpáros versenytársammal együtt. Nem, nem túl a barátságon, de jól esett megölelni a másikat és tudván azt is, hogy neki mekkora győzelem ez, hogy elsőre behúzta keményen… Örültem Ágimnak, Misinek, Bellus kutyámnak, a többi kerékpáros társamnak, akik ott voltak. Égbe emeltük Viktorral a bringáinkat, pont úgy ahogy már nagyon rég óta szerettem volna.

Ez az, amit már soha senki és semmi el nem vesz, ez már a Miénk.

Ezúton is gratulálok Karakai Viktor, nagy voltál! És természetesen mindenkinek távtól függetlenül, akik rajthoz álltak aznap.

Hogy miért sikerült 2019-ben?

Jó és hasznos tanácsokat kaptam tapasztalt többszörös A-távos Kun Dávid barátomtól és Fülöp Zolival is tekerhettem, nyugodtabban álltam a dolgokhoz, nem volt tétje azáltal, hogy nem kürtöltem világgá hogy indulok – így tudtam meglepetés emberként célt érni – elhittem, hogy teljes szívvel kell hajtani, bármennyire is nehéz vállalás. Időben elkezdtem korán felkelni és feküdni, akklimatizálódásra hagytam időt és időben szereltem/szervizeltettem a kerékpáromat. A bike-check-et is megcsináltam Doctor Bike-nál, így csak a nevezési csomagot kellett átvennem. Előre gondolkodtam a verseny napján esetleges tartós esőzéssel kapcsolatban és az expon lőttem egy frankó gore tex-es Löffler kabátot – amelynek köszönhetem a túlélést részben. Tartottam – illetve próbáltam tartani – a már előre eltervezett limitpontok által jelölt szakaszaimat és minden adatot felírtam a szinttérképemre, amely végig mankó volt a stucnimon. Élveztem minden részét, nem a szenvedésre koncentráltam és keveset gondolkodtam. Az első 7-8 óra csak úgy elrepült. Nem vacakoltam sokat a frissítőknél, sőt volt, amelyiknél meg sem álltam. Géleken kívül könnyű dolgokat ettem, mert a kis kolbász baromi jó, csak nem egy megerőltetett gyomornak a 140. km után. Kóla, izotóniás ital, víz, banán, sütik, rög só (!), dinnye volt az, ami adta az erőt, plusz néhány szelet (zero bar, power bar).

Elhatároztam, hogy idén legyőzhetetlen leszek és fegyelmezetten csinálom végig.

„A patak és a szikla összecsapásából mindig a patak kerül ki győztesen. Nem az ereje, hanem a kitartása miatt.”

Hogy mi lesz jövőre? Nem tudom, de annyi biztos: „Minden HegyiBringásnak küldetése van”.

Bodnár Márton
HegyiBringa Sport Egyesület
Kelly's Stage 50