Elsőre azt mondanám, hogy nem. Messze is van, sokba is kerül, fárasztó stb - sokáig lehetne sorolni miért nem. Ellenérvként viszont ott van a hét választható táv, - köztük a 7050 m-es szintkülönbségével Európa legkeményebbnek tartott extrém távja -, gyönyörű környezet, szurkoló és együttműködő helyiek, olajozottan működő lebonyolítás, minden igényt kielégítő frissítés és pályajelölés, expo, 600 000 Ft-os főnyeremény a tombolán és még sok minden más.

Ja és amíg Papp Dénestől megtudhattuk, hogy a teljes hazai "maszterskettes" élmezőny elfér egy autóban, itt van 4500 induló. Mindenki megtalálja tehát a számítását, akár versenyezni megy, akár csak túrázni szeretne egy jót.

A veszélyesebb szakaszokon várakozó hegyimentősök éppúgy részei a versenynek, mint a településeken található "fan zone"-ok, ahol a helyi arcok magukból kifordulva üvöltenek még a magamfajta libakergetőnek is, főleg ha nem kerüli ki a téglára tett pallóból barkácsolt ugratójukat.

Mi, HegyiBringások több napra mentünk, így a verseny előtt és után is tudtunk egy kicsit lazítani, szétnézni, bejárni Hallstattot, szurkolni a vasárnapi gyerekversenyen, illetve még egy mártózás is belefért a 191 m-es mélységű Traunsee jéghideg vizében. 

Egyik csapattársunk foglalta össze a legjobban, mit éreztünk hazafelé: "Egyetlen oka lesz annak, ha jövőre a Dolomiti Superbike-ra megyek. Az olaszoknál jobb a kávé."

És tényleg. A kávé borzasztó volt.

Minden más csillagos ötös.