Évszakot tekintve tél vége van. Ilyenkor egy montist nem sok „jó” várja – leginkább borongós, száraz és unalmas hideg táj, olykor egy kis sárral „megbolondítva” a változatosság kedvéért. Épp emiatt, ha végre van egy kis hó, és még a nap is előbújik – mi több, száz ágra ragyog a kék égen – hamar nyeregbe pattanunk. Ezen együttállás is már elég lehet egy fantasztikus menethez, de esetünkben egy véletlen döntés szuperlatívuszok szintjére emelte az élményt.

Mátrai túráink során szokásos kiindulási pontján, Mátrafüreden találkozott a kis csapatunk. Indulás előtt – biztos, ami biztos – betartjuk a munkavédelmi előírásokat, és védőitalt juttatunk szervezetünkbe. Vagyis túl vagyunk az első korty viharsarki szilvapálinkán…

Komótosan útnak indulunk felfele az aszfalton – bár nem szeretjük sem a betoncsíkot, sem az autókat – de csak 5 kilométert kapaszkodunk rajta, egészen azon dózerútig, mely dél felől öleli szerető karjaként körbe a hegyet. Persze egyből az utat és az erdő talaját lessük: előbbi jéggé taposott hó foltokkal, és a foltok között patakokban folyó hólével, míg utóbbi kisebb-nagyobb vizes hófoltokkal fedett. Bár eleinte próbáljuk a lehető legszárazabban megúszni, a harmadik szaftos pocsolya után már egyáltalán nem érdekes, hogy felcsapódik a seggünkre, a hátunkra, vagy épp az arcunkra a sár… Kényelmes tempóban haladunk felfele, élvezve a bőrünkön és arcunkon rég nem érzett napsütést, folyamatosan diskurálva valami világot megváltó témáról.

A Négyeshatár magasságában már egybefüggő a hótakaró – elég furán is nézhetünk ki sárfoltosan a ragyogó fehérségben. Próbálunk, amennyire hosszan csak lehet, az úton haladni, mert bár az utat keresztező ösvényeken látszik, hogy számos bakancs taposta őket, felfele tekerni rajtuk nem igazán lehetne. Ez egészen a piros-sávjelzésig sikerül is, ahol viszont elfogy az út alólunk, így a keskeny sávban letaposott hóban kezdjük el felfele tolni a paripáinkat – legalább látjuk milyen az ösvények állapota.

A meredekebb részeket, a vizes hóban, nevetéssel és szitkokkal körítve teljesítjük. Nem elég, hogy a lábunk csúszik, a keskeny nyomban nehezen férünk el a paripa mellett. A nyomból meg kilépni nem igazán éri meg, mert mély és marasztaló. Mire felérünk a csúcs alatti szanatóriumhoz, rendesen elfáradunk. Olyannyira, hogy Sanyit a sör gondolata sem vigasztalja – ami pedig az Ő esetében rossz jel.

Végre felérünk a torony tövéhez – furcsálló tekintetekkel körbevéve. A síelők és autósturisták között, a közel 30 centis havon kicsit furán mutat 3 enyhén sáros bringás. Nem sokat teketóriázunk: betérünk az étterembe, egy kis energiapótlásra… 

Miután elfogyasztottunk egy-egy levest, meg a szükséges egy-egy sört, jön a nap kérdése:
- Akkor legyen piros?
- Azon még nem voltunk… próbáljuk ki.
Hangzik el a döntőfontosságú válasz. Mivel Sanyi hangulatán a bevitt energia és sör sem változtat, így Ő aszfalton gurul le, Mi pedig elbúcsúzunk tőle, és áttekerünk a szanatórium mögé.

Ahogy felfele, a tolás közben sejtettük már, a hóban nagyjából 30 centi szélesen, hepehupásan letaposott sáv épp elég arra, hogy a kacskaringós nyomvonalat – minden izmunkat megfeszítve egyensúlyozva – követni tudjuk nyeregben. No persze, nem egyszer akad, hogy mellé futunk a nyomnak, és a mély hó egyből megfog… mi pedig már repülünk is a kormány felett. De csak röhögünk az egészen.

A lendületnek köszönhetően összességében jól lehet rajta haladni, és ahogy gurulunk egyre lentebb, úgy vékonyodik el alattunk a hó vastagsága. Ez először csúszósabbá teszi a tekerést, mert a vékonyabb hó réteg jobban meg van olvadva és kevésbé kapaszkodik meg benne a gumi. Újabb pár száz méter fogy el alattunk, és az ösvény egyre barnább. Aztán fel sem tűnik a váltás, de már egy lucskos, sáros kígyóként tekergőző ösvényen tekerünk a havas erdőben.

A talaj szerencsére olyan, hogy egyáltalán nem tapad meg a sár a gumin. Csúszik – olykor szinte kilinccsel előre vesszük a kanyarokat – és dobálja a szaftos földdarabokat, de ennyi. Jól kontrollálható és ami fontos: tekerhető!

Beérünk egy fiatal cserjésbe, melyben 2 centi körüli átmérőjű és 3 méter magas vékony facsemeték sorakoznak sűrűn, közvetlen az ösvény két szélétől, így pont olyan, mintha egy bambusz erdőben száguldanánk. A lenyugvó nap narancs fénye továbbra is be-beloccsan, elvakítva pillanatokra. Jó ez a naplementébe tekerés, de már örülnék egy kicsit kevesebb romantikának, hogy lássam is a kerülendő köveket…

A cserjést bokros rész váltja, majd egyszer csak a látómező kitárul, és hirtelen egy irtáson találjuk magunk, szemben az Alföld naplemente fényében fürdő panorámájával. Akaratlanul is kicsúszik a számon egy húbazdmeg. Bazze - érkezik meg Alex is. Hihetetlen a látvány, mely élményt az ösvény eddigi adrenalin fokozó hatása emel isteni szintre. Gyorsan készítünk pár fotót, megörökítve a pillanatot – meg persze, hogy megegye a fene a többieket, amikor megmutatjuk, miből maradtak ki.

Mivel ilyenkor még elég gyorsan bukik a horizont alá a nap, és egyikünknél sincs lámpa, meg kitudja Sanyi hagy e pálinkát, nem álldogálunk sokáig. Újra nyeregbe pattanunk, had fröccsenjen a sár, had húzódjon fülig a száj, és had szálljon a hangos "jihá!"

Hosszabb egyenesek, majd éles visszafordítók következnek, melyek inkább egy magashegyi ösvényre jellemzőek, de mi még mindig a Mátrában vagyunk! Egy meredek és sziklás leléptető, majd lenn is vagyunk egy dózer úton. Nem győzünk betelni a hátunk mögött levő részen.

Pár száz méter laza gurulás után még kicsit visszatér a jelzés az erdőbe, hogy kerek egész legyen a történet. Az utolsó száz méterre jut rengeteg kő, nagyon technikás rész, és éles kanyarok, majd begurulunk Mátrafüredre, ahol aztán hatalmasat ordítunk örömünkben.

Mert kérem szépen, valahogy így néz ki egy olyan menet, amitől bizsereg mindened, amitől egész testedben fáradt vagy, amitől még harmadnap sem tudsz másra gondolni, csak hogy mikor tekersz megint ott…

Írta: Benecz "Paraferee" Ferenc, www.paraferee.hu

Neked is van egy jós sztorid? Írtál egy izgalmas túra- vagy versenybeszámolót? Szívesen megosztanád a blogunk olvasóival? Küld el nekünk!