A hétvégén került megrendezésre Európa egyik legnagyobb mountain bike-os eseménye, a Salzkammergut Trophy, amelyen mi is részt vettünk. Két beszámolóval és egy videóval igyekszünk majd az eseményről méltó képet festeni. Elsőként Danó Peti beszámolóját tesszük közé, aki a megszokottaktól eltérő módon mesél a történtekről. A sztori aláfestéseként eláruljuk, hogy Peti egy merevvillás, egysebességes bringával állt rajthoz a második leghosszabb, 119 km-es távon.
DNF jelentése: Did Not Finish, azokra mondják, akik elindultak az adott versenyen, de valamilyen oknál fogva nem értek be a célba
Esetemben ezek az okok előre megjósolhatók voltak. Kezdve azzal, hogy a nevezésen kívül mást nem igen tettem a felkészülési időszakban, talán csak annyit, hogy vettem új külsőket az egysebességes bringámra - amivel még egy komolyan edző versenyző is elgondolkodott volna az induláson a 119 km-es távon. Folytatva azzal, hogy csütörtök hajnalban alvás nélkül indultam neki a közel 550 km-es útnak, majd a pénteki napra tervezett laza átmozgatás helyett - a térkép felületes megtekintése miatt - 65 km-t és 1500 méter szintet sikerült tekerni, de legalább így bejárattam egy kicsit a vadonatúj külsőket, amikkel addig még egy métert se tekertem terepen. Szintén intő jel lehetett volna, hogy a pénteki napon nem ittam eleget és csak alig egy pár virslit ettem egész nap. Ennek ellenére szombat reggel úgy keltem fel, hogy az elvi lehetősége megvan annak, hogy befejezzem a B távot. Mármint a célban.
Hát az elvi lehetősége megvolt, de a gyakorlatban persze nem így történt…
A rajt utáni emelkedő ismerős volt, ugyanis az előző napi bringázás során nagy részét bejártuk - éreztem is a combomban, de még nem volt vészes. A két héttel ezelőtti Sellaronda HERO-n megedződött és arra hónapok alatt tudatosan felkészült Fülöp Mikivel indultam, aki nem bírta sokáig a csiga tempómat, így az első frissítőtől kezdve a Hegyibringás csapattársak közül Marcival, Kazi Gyurival és Alexszel haladtunk, akik sokat segítettek az úton, köszönöm nekik!
Ha mentél már egysebivel tudod milyen az, amikor elindulsz egy emelkedőn: az alján eldöntöd, hogy felmész és aztán úgy is teszel. Ehhez választasz egy megfelelő fordulatszámot, amit a kezdő lendületed is nagyban meghatároz. Ha pedig voltál már Salzkammergut Trophy-n, tudod milyen az, amikor ott elindulsz egy emelkedőn: általában egy órán át csak felfelé mész. Ebből gyorsan kitalálható, hogy - főleg nekem - a singlespeed bringa nem a legjobb választás erre a terepre, hiszen esetemben kezdőlendületről nem beszélhetünk, a fordulatszám tartása pedig néhány percig is kemény, nemhogy órákon át (négy nagyobb mászás van a B távon).
De volt ott még egy szakasz, amitől jobban tartottam, mint bármelyik emelkedőtől: a Hallstatti tó melletti szinte teljesen sík 12 km-től. Megtekered, gurulsz, megtekered, gurulsz, megtekered, gurulsz. Mint azok a letolt gatyás bmx-es srácok, akik a Hősök teréről, vagy valamelyik bikeparkból mennek haza. Nagyon lazának néz ki, de nagyon fárasztó.
Mire a többiek segítségével átértem a tó túloldalára az obertrauni frissítőponthoz, már éreztem, hogy ez a mai nem lesz meg. Teljesen készen kezdtem neki a Salzberg néven elhíresült szösszenetnek, ami egy gyilkos szerpentinből, majd zárásnak egy 30% körüli emelkedőből áll. A tetején van egy kis pihenőhely, ahol abbahagytam a tolást és feltettem a kérdést magamnak: hol lesz az a pont, amikor a józan eszem legyőzi az akaratom és a feladom. Még sosem értem el ezt a pontot.
Gurulás, frissítőpont, újabb emelkedő. Na, itt már minden k#rva volt, a fák, a hatalmas hegyek a csodálatos panoráma, a napsütés, a felhők, mindenki más és mindenki más bringája, a saját bringám, és persze én magam is. Elértem azt a szintet, amikor feladtam emberi tartásomat, taknyom-nyálam egybefolyt, nem érdekelt már semmi, a teljesen átizzadt mezemnek olyan szaga volt, hogy ha bementem volna egy disznóólba, a malacok sírva szaladtak volna az állategészségügyi ombudsmanhoz. Ok, ez ilyen. Mondják, nem teremsport.
Feltoltam magam az utolsóelőtti hegyre, ami a verseny legmagasabb pontja is egyben. Ezen a frissítőponton is megvártak a többiek, bíztattak, hogy folytassam, hiszen már csak egy hegy választott el a céltól - 500 méter mászással. Én pedig végre beláttam, hogy ennek így nincs értelme. Szétmegy a térdem, teljesen kikészülök, ráadásul annak, hogy feltolom a hegyre, majd a túloldalon legurulok, nincs sportértéke. Ezt tulajdonképpen bárki meg tudja csinálni. Tudtam, hogy a következő lejtő aljáról aszfalton le tudok gurulni a célba, így jeleztem az ottani frissítőponton, hogy kiszállok. Kérdezték hívjanak-e egy taxit. Mosolyogtam, köszi, az aszfalt azért még menni fog…
Végül 82 km után feladtam a versenyt. A célba visszagurulással meglett az aznapi távom, mert onnan már majdnem ugyanannyi terepen, mint országúton, de a célvonalon nem gurultam át.
A visszaúton két dolgot határoztam el. Az egyik, hogy én ide soha többet nem jövök el. A másik, hogy jövőre lenyomom, mert idén nem sikerült.
Beszámoló: Danó Péter
Komment