Talán többen is vannak, akik olvasták az előző sztorimat, ha emlékeztek az utolsó mondat így szólt: a következőn már versenyezni fogok. Szóval innen folytatódik a történetem.

A Szilvásváradi maraton után szorgalmasan folytattam a megszokott hobby bringás életet. Minden szabadidőmet nyeregben töltöttem. Egész más innen a látvány, mint az autó szélvédője mögött kuporogni, bámulni az elsuhanó tájat. A stucni fölé hajolva jólesően falod a kilométereket, a nap is folyton rád süt, az eső is lemossa az arcodat – mit akarhatna többet egy bringás, nem igaz?

Egyszerűen nem akartam visszaesni, tartani akartam a formám, hiszen megígértem magamnak, hogy még egyszer elmegyek valamelyik maratonra, hogy valóban kipróbáljam a versenyzést, ha már az első nem igazán jött össze...

Teltek múltak a napok, épp a Mátra lábánál túráztam egy hihetetlen szépségű helyen, mikor megtudtam, indulhatnék a Bükk Marcin, ha van kedvem. Naná, hogy volt kedvem, így gyorsan lepapíroztuk, tartottam egy vérbeli alföldi hegyi edzést, ami lefordítva annyi jelent, hogy 50 km alatt sikerült 11 méternyi szintet összegyűjtenem. Senki ne röhögjön fel hangosan, maximálisan tisztelem azokat a sportolókat, akik az alföldön készülnek fel egy-egy hegyi futamra és mégis benne vannak az első tízben.

A verseny előtti napon – egy barátomat idézve – rigófüttyös intervallokat váltogattam bizonytalan idejű pihenőkkel.

Vasárnap időben odaértem a Bükk kapujában tartott versenyre. Gyorsan felvettem a rajtcsomagom, megnéztem a start-cél területet, majd tanulva az előző verseny tapasztalataiból, beálltam inkább középre. Hölgyeket alig láttam, de ez engem sosem riasztott vissza, hiszen a bringás fiúk mind, egytől-egyig kedvesek.

Elrajtoltunk, porzott az út, hihetetlen látványt nyújtott az előttem kígyózó színes tömeg, az ember ilyenkor úgy érzi, valóban valaminek a szerves része. Persze idővel ez elmúlt, mert gyorsan magamra maradtam, de hát kit érdekel?! A Bükk ezen a nyomvonalon is gyönyörű, szerencsére a pálya bizonyos szakaszát már ismertem, így minden félelmem elmúlt, s csupán az okozott küzdelmet, hogy minduntalan elfojtsam a fotózási kényszeremet.

1117 méter szintet és 38 km-t kellett leküzdenem. Kicsit több mint a szilvásváradi szint, de most fegyelmezettebb, és ami fő, sokkal nyugodtabb voltam. A legnagyobb ellenfélem őnmagam volt. Legalább egy órát akartam javítani az előző időmhöz képest. Szinte tudtam, hogy így is utolsó leszek, de ez zavart a legkevésbé. Sőt az se zavart, hogy a bringám sem MTB. Egyedül az zavart volna, ha nem tudom véghezvinni a tervem. Végül az adatok 80 percet mutattak - minuszban!

Voltak olyan szakaszok, ahol mindig csak a következő öt méter leküzdése volt a cél. Így nem olyan lehetetlen. A lefelé vágtatós részeket imádtam, a bringa is jól bírta annak ellenére, hogy nem ilyen terepre van tervezve. Az a jó hegyi kerékpározásban, hogy sosem kell flabélos bérletet venni, mert mire lezúgatsz egy-egy köves-gyökeres szakaszon magasan übereled a helyi fitness termek gépeinek hatását.

A 31. km-nél sajnos pont előttem kisodródott egy versenyző. Azonnal leugrottam a kerékpárról, rohantam segíteni, mert ömlött belőle a vér. Négy fiam van, mellettük meg tanultam nem pánikba esni, hanem higgadt maradni. Teltek a percek mire kommunikálni tudtunk, térerő nulla, biztonságba helyeztem, megbeszéltük, hogy hívok segítséget – innentől már nem érdekelt különösebben a verseny, csak az, hogy mihamarabb szakszerű segítséget kapjon.

Az utolsó pár kilométert szinte percek alatt tettem meg, legnagyobb sajnálatomra a mentőt nem tudtam megközelíteni csak úgy, ha közben végig tekergek a célfolyosón. Szóval így értem célba. A mentősök azonnal indultak, remélem a kisodródott versenyző mihamarabb rendbe jön.

Utána elgondolkodtam. Értem, hogy verseny vagyunk, azt is megértem, hogy ilyenkor egyedül csak az számít, milyen időt olvasnak le a chipről, azt is megértem, hogy kockáztatni kell sokszor…

Aztán vettem egy mély levegőt és igyekeztem a rétes illatra koncentrálni, mert lent a faluban rétes fesztivált volt és ekkor jutott eszembe, hogy én még ma semmit nem ettem, csak tekertem.

Ilyen volt a verseny a legutolsó szemszögből.

Írta: Csákó Ildikó
Fotó: Csákó Ildikó és Tirszin János